Harminc év után

„Nem mond igazat, aki nem ismeri el, hogy számos pozitív változást is átéltünk a mögöttünk hagyott harminc esztendő alatt. Ám hogy a lelkekben sok tüske maradt, az is vitathatatlan. Vajon miért hittük három évtizeddel ezelőtt, hogy
a házelnök által is emlegetett utóvédharc nem lesz jelen az életünkben 1990 után? Naivok voltunk? Mással ezt aligha lehet magyarázni. Kivált, mert szemünk előtt zajlott az ország kirablása már 1987-től, a vidéki sajtó külföldi kézbe adása úgyszintén, miként az ügyeskedők számára felkínált spontán privatizáció meg a mézesmadzagok orrunk előtti elhúzása, például hogy nyithatunk Bécsben cukrászdát.

Mégis, civil átélőként és túlélőként harminc esztendő elmúltával is azt hiszem, a legnagyobb hiba, ami sok-sok embernek okozott és ma is okoz még szomorúságot meg kiábrándultságot, az az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig tartó – különböző súlyosságú – gazemberségek szőnyeg alá söprése. Felelőseinek meg nem nevezése. A sokat szenvedettek magára hagyása. A kárpótlás nevetségessé tétele. Az, hogy szinte pillanatok alatt elfeledtették velünk a létező kommunizmus és szocializmus rettenetes éveit. A fekete Pobjedákat, a folyton leskelődő bőrkabátos ávósokat. A körömletépők holtukig tartó magabiztosságát. Az iskolások kötelező ideológiai »nevelését«, az osztályidegenek üldözését, a kivételezettek kedvezményeit, a kötelező május elsejéket, Recsket, Hortobágyot, a kitelepítéseket. Ötvenhat résztvevőinek és áldozatainak máig tartó gyalázását. S tegyük még hozzá napjaink elszomorító, lélekromboló jelenségeit, például honi hazaárulóink brüsszeli működését, avagy a parlamentből olcsó cirkuszt csinálók tevékenységét.”